Mese mese.....

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagyon jól működő intézet, ahol a lakók és a dolgozók is igen jól érezték magukat. Megelégelte ezt a csúf fenntartó és rászabadította az intézetre a rosszat, egy vezető és annak rokonai, barátai képében. Na, volt is innentől kezdve keserves világ! A rosszak egyre többen lettek, hisz a család is bővült (a gyerekek is felcseperedtek). A jók egyre többet dolgoztak, és mindenből kimaradtak. Ők lettek a kiszolgáló személyzet, tűrve ezt némán, hisz más választásuk nem volt. A vezetők azt hitték, sőt hiszik még most is, hogy aki melldöngetve, fennen hirdeti alázatos elvhűségét, az az Ő emberük. Ez így is lesz mindaddig, míg egy új vezető nem érkezik. Ez a fajta már csak ilyen! Abban a pillanatban egy tökéletes hátra arc és meghalt a király, éljen a király! Megérdemlik egymást, de a fizetésüket nem! Hogy egyik szavam a másikba ne öltsem, elmondom hát amit tudok, és tudatni szeretnék. Akit érdekel jöjjön velem tovább!

Ez az intézet Kiskunhalason van. Tényleg szebb napokat látott (reméljük még fog is). Az intézet elit egysége a foglalkoztató. Na, nem egy tündérkert, hanem egy igazi boszorkány konyha. Jaj a szegény nép fiának, ha egyszer ott a szájára veszik a nevét! Aki oda bekerül, az esetek többségében nagyon "magas" ember gyermeke (pl: orvos gyermeke, gyermekének barátnője, rendőrségen dolgozó apuka... stb.).

Sokan vannak, de legalább nem unatkoznak. Egyszer munkaidőben négy foglalkoztatós a könyvtárban olyan jót kártyázott, hogy nem volt szívem megzavarni őket, holmi lakókra vonatkozó kérdéssel. A kártyaparti résztvevői a szakmai vezető lánya és annak barátnője, a foglalkoztató vezetőjének helyettese, valamint aki azóta már intézetünk másik büszkeségének csapatát erősíti a 9-es osztályon. Istenemre mondom, jól szórakoztak. Sokan vannak, megtehetik. Megfordultam és kisomfordáltam, bár észre sem vettek. De azért jobb a békesség. Hogy ezért még fizetnek is, hát ez is csúcs.

Volt olyan, hogy a szakmai vezető lánykája a fiatalember ölében ült. Na mikor? Munkaidőben! Legalább látják a betegek, itt mindenki szereti egymást.

Van ennél még jobb történetem is. A felvonulás. Teljes öntudatunk birtokában, büszkén és kikérve magunknak. De mit is?? Azt, hogy én tudom, ő tudja, hogy én tudom, sőt, ő azt is tudja, hogy ő maga megtette, igen a beteg megalázását, verését, és mindent ami a sajtóban már megjelent. De mi vonultunk! A szervező ezzel az akciójával az igazgatóra és a szakmai vezetőre rányomta, égette a lemoshatatlan bélyeget, hogy a verők mellett sétáltak. Sőt bélyeg került a kötelezően sétálókra is. Az már egyértelműen kiderült, hogy kötelező volt, igen KÖTELEZŐ. Értelmét kitűnően tükrözte a hatalmas sajtó érdeklődés. Jól szórakozott a nászmeneten az utca embere, és várva a következő héten is, de érdeklődés hiányában elmaradt /a Halas Tv-én kívül más nem jött/.

A mesékben a jó elnyeri jutalmát, a rossz pedig a jól megérdemelt büntetését. Ez még kicsit várat magára. Sokáig azt hittem, hogy minden mese vidám, de egy nagyon művelt, sokat tapasztalt és nagyon olvasott ember felvilágosított, hogy van szomorú mese is.
Hogy pont a mi mesénk vége lenne szomorú?? Ez lehetetlen! Adva van egy szép intézet, többségében rendes dolgozókkal. Kérjük a jó tündért, írja a mese végét vidámra. Ha másképp nem megy, adjon annyi önkritikát azoknak, akik ezt a nyolc hónap óta tartó borzalmat előidézték, fenntartják, hogy egyszer az életben felfogják: amit csinálnak, méltatlanná teszi őket arra tisztre, amit bitorolnak. A hatalmi mámort győzze le az igazság felismerése, hogy már nagyon régen alkalmatlanok arra, hogy emberekkel így, vagy most már bárhogyan bánjanak. A mesém sokáig tudnám még szövögetni, de hát egyszer minden véget ér, reméljük ez a borzalom is.

Bizakodunk, hogy egyszer két munkatárs pár pillanatra megállhatnak beszélgetni, mert most "TILOS" Ha ez bekövetkezik, akkor ennek a mesének már nem lesz szomorú vége. Hogy vége lesz azt tudjuk, csak az nem mindegy, hogy mikor. Sokáig már nem bírjuk! Bízunk abban, hogy egyszer ott, nagyon magasban valaki rájön, hogy ez a helyzet tarthatatlan, és leküldi a jó tündérrel azt, aki felénk jobbító szándékkal közeledik.
A jó ápoló azt is tudja, hogy a betegek közül nem ahhoz kell menni először, aki a leghangosabban jajveszékel, hanem ahhoz, aki némán fekszik. Mi, akik a segítséget kérjük, már régen némák vagyunk. Várjuk a lehetőséget, hogy mesénk nagyon-nagyon vidáman fejeződjön be! Azért azt még elmondom, hogy nem mese ez gyereknek, hanem a nagyon szomorú valóság. Sajnos! Történik mindez a XXI. században, egy megyei fenntartású intézményben Kiskunhalason.


Olyan hűséges olvasónktól kaptuk, akit mindnyájan akik ismerjük, csak tisztelni tudunk becsületessége, segítőkészsége, őszintesége és egyenessége miatt! Köszönjük neki!